Az alkoholizmus, az alkoholbetegség kérdésköre állandóan szem előtt lévő problémahalmaz. Mindenki szakértőnek érzi magát benne. Ez érthető is, hiszen olyan jelenségről van szó, mely személyes életünket és az emberiség történetét végigkíséri.
Az ivási szokások eredete a messze távoli múltba nyúlik vissza. A libatio, az italáldozat szinte minden nép szokásaiban fellelhető.
Az eufóriát okozó italokat már évezredekkel ezelőtt felfedezte az ember. Az európai kultúrát alapvetően a görög-római és a zsidó-keresztény gondolatiság, mítoszvilág határozza meg. Az európai történelem és kultúra jelentős korszakai mindig visszanyúlnak ezekhez az alapokhoz.
Elkerülhetetlen, hogy magunk is az alkohol és az ivás kultúrtörténeti gyökereit keresve ne kalandozzunk vissza e régi korokba.
A sumérok a régi görögökhöz hasonlóan a sör istennőjét tisztelték. A korábbi vallási kultuszokban a részegség a vallási eksztázist segítette elő, alapja volt az istenséggel való találkozásnak, egyesülésnek. A babilóniai sikaru, az ókori zsidó scheker jelentése az idők folyamán változásokon ment keresztül, jelentett minden mámort okozó italt, a részegségig való ivást, de a zsidók söritalát is. A szkíta bakhomenoi eksztatikus részegségi epizódjairól ír Hérodotosz. Karthágóban tilos volt hadjárat alatt alkoholt fogyasztani, de tilos volt az állam vezetőinek, a bíráknak és a kormányzóknak működésük alatt alkoholizálni. Hammurabi törvénykönyve megtiltja a kocsmákban a nők foglalkoztatását, a részeg ember és a 24 év alatti férfiak kiszolgálását.
A görögök és isteneik nektárt ittak, amíg az istenek meg nem tanították őket a szőlő és gabona termesztésére, a bor készítésére. Dionüszosz – a bor istenének – kultusza minden szőlőtermő területen elterjedt, de a görög demokrácia fellegvárában, Athénban vált igazi népünnepéllyé minden év tavaszán színielőadásokkal, énekversenyekkel, mulatságokkal. Ilyen alkalmakkor a bort vízzel hígítva fogyasztották (egy rész bor, három rész víz). Az alkoholfogyasztást, a kultikus elvárásokat és az állam működését jól elhatárolták egymástól. Szolón egyik törvénye szerint az állam kormányzóját farkhon), ha részegségen kapják, halállal büntetik. A spártaiak életében, ahol a könnyed, laza, léha” gondolatoknak és cselekedeteknek nem volt helye, az alkoholfal kapcsolatban is az ésszerűségre, a prevencióra helyezték a hangsúlyt. Plutarkhosz leírásából tudjuk, hogy ünnepi lakomáik alkalmával arra kényszerítenék a helótákat, hogy nagy mennyiségű színbort igyanak, s ezután bevezették őket a lakománál ülők társaságába, hogy az ifjaknak megmutassák, milyen rút dolog a részegség” (Pais, 1986),
Platón mértékletességi felhívásai is ismertek.
Azt ajánlja, hogy a fiatalok 18 éves korukig egyáltalán nem és 30 éves korukig mértékletesen fogyasszanak szeszes italt. Az idősebbeknek, tehát a 40 év felettieknek szinte előírja az örömszerzésnek ezt a formáját, mondván, hogy visszaadja a férfiembernek a vidámságot, az öregnek a fiatalságot, de felhívja a figyelmet, hogy jó, ha ilyenkor van valaki, aki a rendet fenntartja, mert a részegség az emberi természet csalhatatlan próbaköve. Tilosnak ítéli a részegséget hadjáratok során, közügyek intézése kapcsán, hivatalnok munkába indulása előtt. Már akkor tudtak valamit! A Törvények c. művében kifejti, hogy amikor az ember nászát üli, fontos, hogy tiszta legyen a feje, mert élete legfontosabb döntését hozza, és praktikus egész évben, de különösen a nemzés idején józannak lenni, mert az utódnak józan szülőktől kell származniuk. Platón rámutatott, hogy aki sok bort iszik, olyan lesz másodszor is, mint a gyermek. Fontos és hasznos időtöltésnek tartotta a borivást a nevelés és a művelődés során, de azokon az éjszakákon nem, amit a gyerekcsinálásra szánunk (id. Montaigne, 1983).
Arisztotelész számtalan művében kitér a borfogyasztásra (Kelemen, 1989). A bor és a búza fő életszükségleti cikk (lásd korábban: isteni ajándék), de gyógyszer is, melynek mértékét megítélni mindig nehéz feladat. A Nagy etikában elítéli a részegséget és kifejti, hogy az az ember, aki ismerethiányból, tudatlanságból követ el jogtalanságot, az nem elítélendő, de ha valaki maga az oka tudatlanságának, mint a részeg ember, aki a tudatlanság állapotát elkerülhette volna, ha nem fogyaszt bort mértéktelenül, és így követ el jogtalanságot, büntetést érdemel és a közösség megvetését is kiérdemli.
Az individualizálódó görögök nagy hatással voltak a rómaiak szokásainak kialakulására is. A kezdeti szeszmentes életmódot az öncélú és fékevesztett bacchanáliák váltották fel. Plinius és Seneca írásaikban már elkülönítik a részegséget a krónikus iszákosságtól, leírják a delírium tremensnek megfelelő állapotot. Seneca az Erkölcsi levelek”-ben a szenvedélyes ivást egyenesen az őrültség egyik formájának, önkéntes tébolynak tartja.
Az Ó- és Újtestamentum számos helyen említi az alkoholt és az alkoholizmust mint folyamatosan jelenlévőt a korabeli világban. Az Ótestamentumban pro és kontra érveket találunk az alkohollal kapcsolatban.
