Apa, anya, pia

Konferencia az Elfeledett Gyermekekért

Szenvedélybeteg Szülők Gyermekei

A könyv elérhető a Fogadókban

Cikk a könyvről (is) ITT

Olvasói vélemény:

„Ahogyan a cikkben is olvastam (amelyből tudomást szereztem a könyv megjelenéséről), valóban találó szó, hogy hiánypótló. Mert bár rengeteg pszichológiai-önismereti könyvet találunk a könyvesboltok polcain, hasonló témájúval (amely a szerfüggő szülők gyermekeinek adhat segítséget), nem találkoztam. A könyv véleményem szerint alaposan körülírja és kielemzi olyan érdeklődők számára is a témát, akik közvetlenül nem érintettek. Akik viszont igen, azok számára több, mint hasznos.”

A tartalomból:

Szenvedélybeteg szülők: az érintettek szemével
Tagadás a szenvedélybeteg családban
Az együttélés, mint harc
Itt mindenki sóvárog
A „mégis” ereje
Önismereti teszt: A szerepem – a vágyaim
Szerepek és szabadulás tőlük
AVOKADO 7 lépéses program, nem csak szenvedélybeteg szülők gyermekeinek
Segítő lehetőségek, információk

Részletek a könyvből:

Könyvem célja, hogy segítsen a szenvedélybeteg szülők már felnőtt gyermekeinek szembenézni saját gyermekkorukkal és annak terheivel. Nem azért, hogy mindazt a szörnyűséget, rosszat és megrázó élményt, ami a szenvedélybeteg családban történt, erőszakkal a felszínre cibáljuk (éppen ezt szeretném elkerülni), hanem azért, hogy az elmúlt gyermekkorra közösen rápillantva megvessük az alapját egy önmagukkal és másokkal elégedettebb életnek.

Miről szól ez a könyv, és miért írtam meg

 Ha egy családban valamelyik szülő szenvedélybeteg, akkor ott szinte minden a szenvedélybetegség körül forog. A gyermekek helyzete is egészen más, mint egészséges szülők mellett. A szenvedélybeteg szülő életének középpontjában nem a gyermeke, hanem saját maga, kábítószere és annak használata áll. Az alkoholbeteg szülő szinte kizárólagos gondja az, hogy juthat alkoholhoz, a gyógyszerfüggő gyógyszerhez, a drogos a szerhez, a munkaalkoholista csak munkájára gondol, és így tovább. Mindez meglehetősen súlyosan érinti a családtagokat. A szerhasználat betör a család életébe, meghatározza hogyan élnek egymás mellett a családtagok, vagy éppen hogyan nem tudnak többé együtt élni.

Így a szenvedélybeteg családokban a gyermekeknek akaratlanul is olyan a helyzetük, amely a legkevésbé sem nekik való. Egész életükben hordozni fogják a szenvedélyfüggő szülők okozta terheket, mindig szenvedélybeteg szülők gyermekei maradnak. Lehet, hogy a szülői házat régen elfelejtették, lehet, hogy a beteg szülő már nem is él: a szenvedélybetegség mégis olyan, mint egy zombi, amely fel akarja falni a gyermek lelkét – méghozzá észrevétlenül. A szenvedélybetegek környezetében élők könnyen válhatnak statisztává: tehetetlenül nézik azt, ami körülöttük történik. A szenvedés és az abból fakadó cselekvőképtelenség szinte felfoghatatlan. Ráadásul megváltoztathatatlannak tűnik. Ezért a nevelők, a tanárok, a szomszédok általában úgy tesznek, mintha nem vennének észre semmit. Miközben a szenvedélybeteg családban a zárt ajtók mögött nap mint nap súlyos dráma zajlik. A gyerekek nem beszélhetnek saját szenvedésükről. A szülők szégyenük miatt hallgatnak. Ha a függők nyíltan vállalják betegségüket talán segítségre lelhetnek. A gyermekek sajnos nagyon ritkán számíthatnak segítségre.

Mivel a szenvedélybetegség szinte észrevétlenül, alattomosan kezdődik, ezért még nehezebb felismerni. A gyermek megterhelése óriási, tehetetlenül teszi fel a kérdést, valóban létezik-e a függőség, vagy csak ő képzeli be magának. „Hát nem normális az, amit a szüleim csinálnak?” – kérdezi. „Miért ne lenne normális, hogy a mama minden nap tablettákat vesz be, hiszen szüksége van rájuk!” „Miért ne lenne normális néhány sört meginni?” „Mi a baj azzal, ha valaki vigyáz a súlyára?” Az olyan szülők gyermekei, akik a szenvedélybetegséget tabuvá tették, felnőttként is bizonytalanok maradnak megítéléseikben.

Amikor szenvedélybeteg családból származó, már felnőtt „gyerekekkel” kezdtem foglalkozni, mint sok más szakmabeli, én sem tudtam, hogy valójában milyen terheket hordoznak. Úgy álltam a feladathoz akár az iskolában, vagy a magánpraxisomban, hogy nem mértem föl, milyen nagy és tartós hatása van a szülők függőségének. Éppen úgy, ahogy az érintettek, akik maguk sem tudták ezt. Az ilyen családból jövő gyermek felnőttként sem beszél arról, mi volt otthon – hiszen az már túl régen volt. Gyakran nem is tudják, hogy sérülés érte őket – csupán különféle testi és lelki panaszaik vannak, és azt érzik, hogy valami nincs rendben. Mivel nincsenek tudatában annak, hogy milyen komoly, és maradandó hatás érte őket – hiszen jól megtanulták érzéseiket elfojtani, a témát tabuvá tenni –, hallgatnak arról, amit gyerekként el kellett szenvedniük. A szülők tagadják függőségüket, ezért gyermekeik előtt is letagadják, hogy bármi különös történt volna velük. Ám ha mindaz, ami velük történt, továbbra is feltáratlan marad, akkor ezek a gyermekek egész életükben viselik ennek a gyermekkornak a következményeit. Ezeket a következményeket szeretném közelebbről megmutatni ebben a könyvben.

Munkám során összegyűjtöttem szenvedélybeteg családból származó emberek beszámolóit, s ezeket, az emlékeikkel kapcsolatos munka jegyzőkönyveihez csatoltam. Másokat beszélgetések során kérdeztem ki. Ezekből és a szakmai tanulmányaimból következtettem arra, ami közös a szenvedélybeteg családból jövő felnőttekben. Milyen sérelmeket hoznak magukkal, milyen erősségekre tettek szert, másrészt, mi segített nekik abban, hogy életüket boldogabbá tudják tenni.

„Mind úgy tettek, mintha nem lenne semmi probléma!”

A. alkoholbeteg szülők 32 éves lánya

„Mindkét szülő ivott. Nevetséges, hogy csak anyám alkoholizmusa foglalkoztatott, apám ivása korábban nem tűnt fel nekem. Azt sem „tudta” senki, hogy anyám iszik. A családban sosem beszéltünk róla. Ez igazi fekete lyuk volt, mindenki tudta, de úgy tettek, mintha nem létezne. Azt hiszem, nekem volt a legrosszabb, mert én voltam a legkisebb, sokat kellett vele együtt lennem. Nővéreim sem mondtak soha semmit, kínos lett volna nekik, gondolom. Öcsém máig hallgat erről. Valószínűleg azt gondolja, ha nem beszél róla, akkor anyám ivászata sem létezik. Az iskolában majd megőrültem, nem tudtam, mi vár otthon. Ha hazaérve anyám aludt és láttam az üres üvegeket, az jó volt; tudtam, ma már nem történik semmi. A félig kiivott üveg rosszat jelentett. Mellém ült a gines üveggel, ellenőrizni a házi feladatomat, s csapdába kerültem. Apám nem szólt semmit. Néha megragadta a karomat és azt mondta: Tedd, amit anyád mond, ne légy fafejű. Kevesebbet ivott anyámnál, és csak alkalmakként. Tanáraim egyszer megkérdezték a szüleimet, miért borulok ki olyan hamar, miért nem lehet velem beszélni, és így tovább. Azt felelték, hogy kiskorom óta szeszélyes vagyok – s ez jó téma lett a vacsoránál. Barátaimmal sem beszéltem erről, kínos lett volna. Ha nagyritkán eljöhettek hozzánk látogatóba, azt hiszem, szüleimet coolnak találták. Anyám ölelgette mindegyiküket, vidám volt, és alkohollal kínálta őket, amit egyébként nem ihattak. Régebben azt gondoltam, én vagyok az egyetlen, aki anyámnak problémát okoz. Ha valakinek olyan lánya van, aki nem érti meg és házsártos, akkor szomorú lesz, és ivással derül jobbkedvre.”

A „mégis” ereje – a szenvedélybeteg család gyermekének hét erőssége

TERHELHETŐSÉG Meg tudom tenni!
A KITARTÁS KÉPESSÉGE Nem adom fel!
HŰSÉG Veled vagyok!
SZOCIÁLIS KÉPESSÉGEK Mindenkivel jól kijövök!
ÉRZÉKENYSÉG Jól bele tudom élni magam mások helyzetébe!
MENEDZSER-KÉPESSÉGEK Gyors és rugalmas vagyok!
HANGULAT-SZAKÉRTŐK A társaságomban mindenki jól érzi magát!

   Elfeledett gyermekek