Nálam egy-egy nagyobb nyeremény általában egy katasztrofális veszteség előjátéka volt. Ha nyertem, nemcsak minden megnyert pénzt dobtam vissza, hanem még a szokásosnál is nagyobb vehemenciával hordtam otthonról a lóvét az újabb nyerés reményében. Nekem egy 10 ezer forintos nyerés általában 20–30 ezer forintomba került, olykor ennél is többe… Pedig viszonylag jó üzleti érzékem van, és elmebeteg sem vagyok… kivéve, ha játékról van szó. Jómagam az alábbi három esetben nem tudtam abbahagyni a játékot:
– ha nyerőben voltam,
– ha vesztésre álltam,
– ha döntetlen volt az eredmény a gép és köztem.
Sajnos, ez nem vicc. Az abbahagyásaimat leginkább a pénzforrásaim kimerülései okozták. Ha nagy ritkán valami extra szituáció miatt mégis nyerőben hagytam abba a gépezést, szinte nem fértem a bőrömbe, semmire nem tudtam figyelni, míg vissza nem tértem az adott – vagy egy másik – játékterembe. A nyert pénz egyszerűen égette a zsebemet és izgatta az agyamat. Tulajdonképpen a nyert pénzt zsetonnak tekintettem, amely lelkiismeret-furdalás nélküli játékra jogosít fel. Szörnyű módon nem az erkölcseimet vesztettem el, hanem a becsületemet: ezért az elszórt pénzek miatt mindig bűntudatot éreztem a rokonaim felé. A magam irányában kevésbé: sokszor aszkéta életet éltem, és még egy cipőt vagy vacsorát is sajnáltam magamtól… Furcsa egy szerzet vagyok, igaz? Hatvan forintnál többet nem adtam egy szendvicsért egy játékteremben. „Drága!” – mondtam magamban, aztán belezuhintottam az ezreket egy pókergépbe.
Fekete Péter: Szerencsejáték életre halálra
