Azt, hogy mi a jó Önnek, egyetlen ember tudja csak. ÖN.
Milyen sokan, és milyen sokszor akarták már mások megmondani mi a jó Önnek!?
Ne engedje, hogy bárki megmondja azt, hogy Önnek mi a jó!
Miért olyan nehéz abbahagyni a visszaélést?
Miért olyan nehéz abbahagyni a visszaélést? Nálunk inkább szabály, mint kivétel, hogy a felnőttek alkoholt isznak. Sokak számára ez teljesen normális szokássá válik, ami később észrevétlenül visszaéléshez vezethet. Beidegződött szokásainkon csak ritkán változtatunk. Ha mégis változtatunk, annak három fő oka lehet:
- Az ember nem bírja már úgy tovább, ahogy van.
- A változtatástól olyan jó eredményt remélünk, amit másként biztosan nem érhetnénk el.
- Kényszerítve vagyunk a változtatásra.
A ránk kényszerített változtatások azonban többnyire csak átmeneti eredményt hoznak, és a velük szemben meglévő ellenállás rejtve bár, de ugyanúgy megmarad. Az ily módon kényszerített iváskorlátozás, vagy absztinencia, a visszaélés kellemetlen következményeinek elmaradásán kívül nem sok pozitív dolgot ígér az alkoholbetegnek.
Először tehát olyan eseményeknek, élményeknek kell történniük, amelyeket az ember már elviselhetetlennek tart. Majd ezeket az eseményeket – pl.: munkahelyi problémák, betegség vagy családi problémák – kapcsolatba kell hozni a visszaéléssel, hogy az érintett viselkedésében bármifajta változás történhessen. És itt vannak azok az első buktatók, amelyek megnehezítik a helyes döntés meghozatalát.
Különösen nehéz változtatni ivási szokásain annak, aki:
- Aki mindent megbocsátó szülőkkel él együtt, vagy akinek munkahelyén, és ismeretségi körében megtűrik az alkoholt, vagy aki alig vigyáz a testére, azt alig érhetik rossz élmények.
- Nagyon könnyű ezeket az élményeket letagadni vagy más, az ivástól eltérő okoknak tulajdonítani. Vannak gonosz felettesek és kollégák, ott a rokonság, aki a feleséget felhecceli ellenünk, vagy a stressz, ami a gyomorpanaszokat kiválthatja, és így tovább. Ha emellett a kollégák, barátok vagy rokonok is segítenek az alkoholhasználat és a problémák közti összefüggések kendőzésében, eltitkolásában és lekicsinylésében, akkor nincs is miért alapvetően megváltoztatni a viselkedésünket.
- A probléma helytelen megoldása: válás, munkahely-változtatás, a baráti kör megváltoztatása, más gyógyszerekre való áttérés, ivási szünetek beiktatása vagy hasonlók.De mi változik meg, ha az ember ivási szüneteket iktat be? Az ember lemond valamiről és mégis úgy érzi, hogy ezért csak kevés “elismerést” kap cserébe.
- Ha az ember ezután a jó közérzetet megint csak a drogok által tudja megszerezni, akkor ezt “fejtetőre állított okoskodással” önmaga és mások előtt is vállalnia kell. Így az idő múlásával mindig jobban és jobban eltorzítja a valóságot. Egyre kevésbé képes felismerni, hogyan tagadja és kisebbíti a visszaélés tényét, és annak következményeit, és hogyan hárítja el magától a felelősséget. Az értékek, mint a család, a barátság, az őszinteség, a szolidaritás, az elvhűség, a szorgalom és a munka megrendülnek. És éppen ezek azok az értékek, amelyeken keresztül a visszaélés következményei lemérhetők: a mérce eltorzul, vagy semmivé válik.
Engem senki és semmi ne befolyásoljon!
Függőbb voltam, mint gondoltam. Sokkal. Éveken át rettegtem egy éjszakai utazástól, hosszabb repülőúttól, és az utóbbi időben már színháztól és mozitól is. Nem is beszélve egy esetleges kórházba kerüléstől.
Mi van, ha nem jutok hozzá?
Hiába viszem magammal a laposüveget, nem mindig adódik alkalom, hogy meghúzzam. Ha mégis, akkor is megláthatnak, ami jelentős társadalmi presztízsvesztéssel járna. Titkoltam ugyanis. Nem azt, hogy szeretem a pálinkát, hanem azt, hogy milyen gyakran ill. rendszeresen iszom. Ha barátokkal találkoztam, természetes volt, hogy koccintunk egyet-kettőt. Amit nem tudtak rólam, hogy én rájárok az üvegre minden nap. Egyedül is.
Ha mégis szóba került a rendszeres ivásom, magyarázatom volt dögivel. Leginkább azt hangoztattam, hogy én sosem vagyok részeg. Meg is lepődtek a környezetemben, amikor felvállaltam alkoholfüggőségemet, hiszen valóban sosem láttak engem illuminált állapotban. Pedig függtem. Szintén megfelelő indoknak tűnt – a pohár rendszeres emelgetéséhez – az, hogy állandó fájdalmaim vannak. Egy nap végére bele- és elfáradok és muszáj valamivel javítanom a közérzetemen. Minden nap. Ezért függtem. Több, mint egy évtizede nem telt el úgy nap, hogy ne ittam volna töményet. Többek között altatónak is használva.
A függőségnek persze voltak jelei is. Napközbeni kézremegés, görcsrohamok, hányinger, indokolatlan izzadás. Nem aggódtam miattuk, mert tökéletes megoldás volt egy-egy kupica. Azonnal elmúltak.
Amikor mégis aggódni kezdtem, mert azon kaptam magam, hogy nem csak este, hanem már délben is fájdalomcsillapítok, kiagyaltam egy megoldást.
Csökkenttettem a napi adagot. Reméltem, hogy ha hosszabb távon egyre kevesebbet iszom, helyreáll a rend, és sikerül leszoknom.
Tévedtem. Ez a taktika sajnos nem vált be. Az elvonási tünetek erősödtek, és társult hozzá, kiszámíthatatlan rendszerességgel, még pánikroham is. Na, az nem egy kellemes dolog.
A szervezetem szó szerint ragaszkodott az alkoholhoz. Követelte magának.
Mellékesen jegyzem meg, hogy az alkohol, a világon a legjobb szorongásoldó, fájdalomcsillapító, kedélyjavító, pszeudo testmelegítő, valamint depressziót csökkentő szer. Szerettem is piálni.
Az a kár, hogy rengeteg egészség-, család- és társadalomromboló mellékhatása van.
A mentőautó szolgáltatta az indokot, hogy elgondolkozzak, de a döntést én magam hoztam meg; Abbahagyom az ivást.
Kórházban, ellenőrzött körülmények között töltöttem az első hetet. A delírium nem szép dolog. Remegett az egész testem, naponta többször átizzadtam a ruhámat és az ágyneműt. Vödörszám vedeltem a meleg teát. Léteznek ugyan elvonási tüneteket enyhítő gyógyszerek – ezek kezdetben indokoltak is orvosilag, de a szenvedés, a pirulák ellenére, pokoli volt. Napokig, 0-24-ben. Nappal hallucináltam, éjszaka rémálmok gyötörtek. Pihentető alvás nuku. Panaszkodni az orvosoknak, nővéreknek nem volt értelme. Nem segítettek, mivel nem tudtak. Ezen a szenvedésen át kell esni.
Jaj, meddig tart ez még? Sokszor kérdeztem magamtól, anélkül, hogy meghatározott lett volna az „ez” fogalma. Nem tudni. Mindenkinél más. A változás igénye szenvedéssel jár.
Én okoztam, én akartam. A piálást és a változást egyaránt. Ismeretlen terepre tévedtem, csak remélni tudtam, hogy egyszer, újra helyre áll az idegrendszerem. Az alkohol megvonása ugyanis egy idegrendszeri sokkal járt, amely felborította a szervezetemet.
Amikor már nem volt napirenden a remegés és izzadás, és kezdtem újra embernek érezni magam, akkor jött a neheze.
Otthon, kezdett helyreállni a napi rutin. A munkámat is fel tudtam venni. Vállalkozóként 30 éve a lakásomban dolgozom.
Teljesen megértem azokat, akik újra kezdik az ivást. Iszonyatosan nagy a kísértés. Én nem ítélem el a visszaesőket.
Majd elítélik Ők saját magukat.
Ez az egész folyamat lényegében. A visszaesés felsorolható indokainak sora végtelen. Tudom, sokszor megfordultak a fejemben. A látszat ellenére viszont, az egyetlen szereplő én vagyok. Ezt fontos tudatosítani. Innentől kezdve ugyanis nincs kinek magyarázkodnom. Nincs kit hibáztatnom. Nincs ki elől bujkálnom és nincs kit átvernem. Csak és kizárólag magamnak és magamat.
Nekem segített az, hogy önző módon nem engedtem a körülményeknek. Engem senki és semmi ne befolyásoljon! Végül is, ha sikert érek el, legyen az, az én sikerem.
Több, mint hét hónapja nem iszom. Minden nap egy újabb siker. Az én sikerem. A jutalmam pedig a helyreállt közérzetem, az elvonási tünetek megszűnése, és nem utolsó sorban a függetlenségem visszanyerése.
Persze, persze! A leszokási folyamatot jelentősen segíti a támogató, szerető környezet, a család, a barátok. Ők segítők. A felelős, akkor is én vagyok. Még akkor is, ha – mint az én esetemben – egy négy-végtag bénult, kerekesszékhez kötött személyről van szó.
Balázs
