Törzstagnak érzem magam, bár nálam már régebben idejárók is vannak, 6-7 éve alkohol problémával, és más jellegű szenvedélybetegséggel. Azért érzem magam törzstagnak, mert ez egy befogadó közösség, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és ezt nagyon hamar megszokja az ember. A legnagyobb magányosság az, amikor az ember társaságban, vagy családban magányos.
Ha valaki sokat van egyedül, kialakít magának egy rendszert és abban időnként jól, vagy rosszul érzi magát, de nem befolyásolják, úgymond külső tényezők. Az igazi magányosság, amikor az embert sokan veszik körül, akikkel valamilyen oknál fogva nem találja meg a hangot, a kontaktust, azt a fajta együttélési helyzetet, rendszert, amiben ő jól érzi magát.
Ennek a csoportnak pont az a legfontosabb összetevője, hogy aki ide bejön, megjárta a hadak útját, eljutott akár a legmélyebb pontra, amire el lehet.
A mélypont igazán az, amikor az ember, miközben már magányos, mégis mindenkit elveszít, aki ebből a rendszerből neki fontos, éppen a saját tökéletlensége, vagy szenvedélye, vagy betegsége folytán.
A bizalmat, a családi kötődéseket, azokat a kapcsolatokat veszíti el, ami után a leginkább vágyakozva elköveti a hülyeségeket, mert hogy tényleg valamiféle szeretetre, elismerésre, központi szerepre vágyva, és ezt sajnos meg nem kapva, pont amiatt hogy nem tud olyan lenni mint amilyen szeretne, vagy amilyennek azt szeretné, hogy mások látnák.
Ettől aztán örök elégedetlenségtől hajtva valamilyen pótszert keres, amivel ezt az elégedetlenségét elnyomhatja. Kielégítheti azt a vágyat, hogy jól érezze magát olyankor is, amikor nincs jól.
A család először nagyon megértő volt, nagyon sokat segített és nem tudták sajnos ők sem, hogy ezzel, sokka
l többet ártottak. Ez egy teljesen természetes reakció, és én azt gondolom, hogy minden családi közösségben, és minden érzelmi kötelékben így van. Csak hogy ez olyan volt mintha alkoholista lévén még töltöttek volna egy pohárral, nem baj iszunk rá még egyet el van felejtve. Tudattalanul vagy nem tudatosan löktek rajtam egyet befelé a gödörbe.
Hála Istennek, és én ezt nagyon köszönöm a családomnak, amikor eljutott egy nagyon komoly krízis helyzetbe, anyagilag, érzelmileg, erkölcsileg, mindenféle szempontból a dolog, akkor tudták azt mondani közösen, hogy most állj, most elég, érzelmileg bármit, szeretünk, visszavárunk, megteszünk érted bármit, kivéve anyagi segítséget.
Rá kellett jönniük arra, amire később én is rájöttem, hogy egyszer fel kell vállalni a felelősséget. A felelősségvállalásnak az a normális szintje, amivel az ember önálló életet tud élni, az kimaradt az életemből, és ez sorra-sorra olyan problémákat és önértékelési gondokat okozott, amelyek csak segítették ezt a folyamatot.
Akkor megérezték, hogy nem tudnak másként erre az útra terelni, csak azzal, ha ők most drasztikusan nemet mondanak, egyszer nem az történik amit én akarok nem ők oldják meg helyettem a problémákat, hanem nekem kell elindulni, és megoldást keresni.
Itt mindenki megjárta a hadak útját. Amikor ide bejön az ember itt nem kell alakoskodni, nincsenek olyan elvárások, amikkel szemben az ember a pótszereket kereste, mert hogy éppen mindig az volt a problémája, hogy mit várnak tőlem mások, mit gondolnak rólam mások, milyennek szeretnének ők látni.
Itt azzal szembesül az ember, hogy bejön és mindenki elmondja – ha akarja egyáltalán -ami a szívét nyomja, és nem kell magyarázkodni a másiknak, hogy ez milyen mélység, hogy ez milyen tragédia, hogy ez milyen hihetetlenül nehéz szituáció, mindenki tudja. Akkor egyszerűen arról tudunk beszélni, ami a lényeg, hogy vagyunk, mi történik velünk, milyen lehetőségeink vannak ahhoz, hogy még jobban talpra álljunk, hogy megtaláljuk a helyünket a világba.
Még egy nagyon fontos dolog amit nekem a csoport hozott, hogy amikor az ember elindul a jó úton akkor nagyon hullámzó, depressziókkal teli hangulata van, ami azt jelenti, hogy időnként nagyon happy, időnként meg lent van a padló alatt. Ez a csoport számomra azt hozza, hogy ha eljövök ide, és túl jól vagyok, ami a legnagyobb veszély a szenvedélybetegeknél, mert akkor tudják elhinni, hogy na most jól vagyok és megtehetek valamit, amit egyébként nem, akkor szépen visszahúz, amikor nagyon rosszul vagyok, akkor pedig megemel. Hétről-hétre az ember szembesül azzal, mit tettem eddig, hogy jutottam ide, és hogy miért nem szabad még egyszer abba az irányba menni.
