Ez egy pótszer, ami elnyomja az aktuális problémáidat, segít valamiféle formában kikapcsolni. Nekem mint játékosnak azt jelentette, hogy az életemben nem tudtam rendet csinálni. Nem tudtam úgy irányítani a dolgaimat, hogy úgy érezzem én vagyok fölül, nem pedig valamilyen kényszerített helyzetben. S amikor ott álltam a gép előtt, vagy ott ültem az asztalnál, akkor az az élmény jutott nekem, hogy most én irányítok valamit, most én irányítom a dolgokat, amit az életemben nem tudtam. Nyilván az embernek bűntudata van, eljátssza maga körül a családot, a szeretteit, s ez aztán többször mindenféle formában visszaüt. Ami aztán arról szól, hogy újra menni kell. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy én is és a család is megértse, hogy nincs tovább. Amikor belátták, és megmondták, hogy nem tudunk veled mit kezdeni, nem tudunk és már nem is akarunk segíteni úgy, ahogy eddig. Mert tudjuk, hogy azzal, ha kihúzunk a pácból, újra és újra több baj jár, mintha bármi mást csinálnánk. Menj és oldd meg!
Mert az egész probléma gyökere az, hogy a szenvedélybeteg a felelősség felvállalása nélkül éli az életét. Egészen odáig, amíg el nem jut oda, hogy nincs tovább. Mert a család, a környezet azt mondja, hogy ezt már nem lehet. És szerencsés az, akinek azt mondja, mert nagyon sokan egy életen keresztül töltik ki a párjuknak az italt, viszik oda a pénzt, és így tovább. Nekem szerencsére ezelőtt hét évvel az Édesanyám azt mondta, és ez egy sorsordító mondat volt: „Kisfiam, én félek attól, amit te csinálsz, nem szeretném, hogyha ide hazaköltöznél. Mert félek tőled.” Ez a mondat akkor nagyon nehéz volt, és rettenetesen rosszul esett, de úgy nyolcvan százalékot adok annak, hogy ez indított el egy valódi normális felnőtt élet felé. Kifelé a gödörből.
Annak, hogy ki mennyit játszik el, nincs jelentősége. Mindenki a saját lehetősége végső határáig megy el. A milliárdos is, az is, aki a család segélyét játssza el. Az a lényeg, hogy túlmész minden határon. Addig, amíg a minimális lehetősége is megvan annak, hogy kölcsönt kapj. Mindent bevet az ember. Minden eszközt kihasználsz ahhoz, hogy legyen. Szinte bármi áron. Van, aki leüt érte valakit, ezt én nem tettem volna meg. De a családomat becsaptam, itt-ott simliztem. És ez mindenkinél benne van. Addig kérsz, amíg van, aki adjon. Ing, gatya. Nincs mese. Nem tudod abbahagyni, mert nem a pénzért mész oda. Sikkasztottam a munkahelyemen. A család kisegített, nehogy már benne hagyjuk a gyereket a slamasztikában. Oldjuk meg! Megoldjuk. Ok. Tabula rasa. Egyszer, kétszer, sokszor. Persze egyre pörgőbb nagyságrendekben, mert pont ezektől bátorodik fel az ember, mert tudat alatt ott van, hogy ha bajban vagyok, a tesóra még számíthatok. Ha még nagyobb bajban vagyok, a család azért még segít. S ezek mindig itt vannak a fejemben, és működnek, ha akarom, ha nem. Ezért volt jó, amikor eljutottak odáig, hogy nem. Nagyon szeretünk, bármikor nagyon szívesen látunk, erkölcsileg támogatunk. De anyagilag nincs semmi. Oldd meg, állj a lábadra!
Ahhoz, hogy változtasson, mindenkinek el kell jutnia saját magához képest a legaljára. Ez nekem egy tízágyas, emeletes ágyas szoba volt egy hajléktalan szállón. Vissza is estem, többször is. Megjártam a kórházat is. Aztán mégis erősödtem, komfortosabb helyre kerültem, továbbjutottam lépésről lépésre. Azóta megnősültem, két gyermekem van.
Eljutottam egy segítő csoportba is, a Máltai Szeretetszolgálathoz. A csoportban az a jó, hogy mindig segítenek kicsit feltöltődni, rendszeresen, minden héten. Akármilyen állapotban voltam, egy kicsit mindig összerázódtam. Ha túl jól voltam, akkor is, mert az is baj, mert akkor érzem úgy hogy elengedhetem magam, megengedhetek magamnak valamit, amit egyébként nem. A csoportban az ember rájön arra, amivel akár évtizedekig hadakozik: hogy nincs egyedül. Hogy nem arról szól a történet, hogy te vagy az egyetlen ilyen hülye állat a világon, aki ezzel a problémával küzd és nem tud rajta ezen túllendülni. Ez nagyobb probléma, amiben sokan érintettek. Sokan járják be ugyanazt a tipikus utat, amit te. Ettől az élménytől az ember egy kicsit felszabadul, és tud őszintén beszélni, és meghallgatni másokat. Hétről hétre okulni abból, hogy van mögöttem huszonöt olyan év, aminek a nagyját a hátam közepére sem kívánom. És erre hétről hétre gondolni kell. Ha akarod, ha nem. És ez jó! Mert ha ezt tudatosan csinálja az ember, akkor ez egy önfejlesztő dolog. Ha csak úgy beugrik, akkor az ok arra, hogy elmenjek játszani.
A Fűnyíró Cafe Északi Támpont Egyesület
Rádió C Műsorából
