Ezt a levelet 2245-ből, San Fransisco egy kietlen sikátorából küldöm neked egyetlen barátom.
Azért írom le mindezt, hogy soha, de soha ne kerülhess hozzám hasonló helyzetbe! Az én mesém egy hideg, januári reggelen kezdődött, amikor nem kezdődik semmi sem, ami jó lehetne. Éppen elindultam a BrookSide Tower-be, ahol biztonsági őrként dolgozom. Az első sarkot elhagyva, pont a folyópartnál jártam, amikor hátulról hozzám dörgölőzött egy furcsa, lidércszerű alak.
Először nem tudtam mire vélni a dolgot, később azonban észrevettem, hogy egy bankkártyával könnyebb a zsebem. Persze én sem voltam rest, és utánaeredtem a hosszú kabáthoz barna, zsíros hajat viselő alaknak. Nem volt túl hosszú az üldözés, tíz perc sem telt bele, és máris a kezeim között remegett a vékonydongájú zsebtolvaj.
– Uram, könyörgöm, hagyjon futni engem, elég bajom van a világban – mondta.
– Miért is tenném? Hiszen meglopott engem! – csattantam fel.
– Könyörgöm Önnek, csak a napi betevő chip-re valót szerettem volna valahogyan összehozni – zokogta.
– Mire valót? – kérdeztem vissza.
– Hát a chip… – válaszolta. – Maga még nem tudja. Nem is tudhatja. – suttogta halkan.
– Meneküljön, amíg még megteheti! – mondta a zsebtolvaj egy rövid gondolatnyi idő elmúltával.
– Én már nem tehetem, az én életem odavan. – Ezt a mondatát már nehezen tudtam elhinni, azt gondoltam, hogy a bolondját járatja velem ez a koszos kis rongycsomó, hiszen a szagánál már csak a ruhája volt taszítóbb.
– Én is jártam ám szép fényes biztonsági őr páncélban, de minden hamar odalett. A feleségem is elhagyott, a gyereket már két éve nem is láttam. – Koszos kabátujjával már az orrát törölgette.
– Mindenről az a fránya chip tehet, én semmiért sem vagyok felelős. – Úgy gondoltam, adok egy esélyt a történetének.
– Ki vele, mi az a chip? – mondtam ekkor türelmetlenül, és várakozó pozíciót vettem fel egy rozoga szemeteskuka tetején.
– Jobb, mint a való élet valaha is lehet – válaszolta kérdéseim alanya, és egy hatalmas sóhajtással ő is letelepedett egy zöldséges ládára, és máris mesélni kezdett.
Története igazán egyszerű volt: élete első húsz évében, ahogyan mindannyiunk, az Állami Oktatásügyi Minisztérium Kiképző Bázis Holdján végezte tanulmányait. Végzős évében ismerkedett össze leendő feleségével, Katie-vel, akivel hamarosan szárba is szökkent szerelmük. Később, az első igazi munkaszerződésekor vettek házat a Marson, amit nagy kedvvel építgettek.
Szerették a nullgravitációs golfot, később, amikor az első gyermekre megkapták az engedélyt, még egy igazi ritkaságnak számító, élő kismacskát is beszereztek, pedig négyévnyi bérük bánta az elhamarkodott ötletet. A dolgok akkor fordultak rosszra, amikor az első ember-gép kapcsolat törvény megjelenése után, 2240-ben divattá vált a halánték csatlakozó beültetése. Egy napon Katie se szó, se beszéd, elment egy klinikára, és egy krómszínű beültetéssel tért haza. Az első időkben azt mondta az ifjú feleség, erre azért van szüksége, hogy a gyerek tanulmányaihoz szükséges oktató anyagokat letöltse, de később egyre több időt töltött a világhálózatra kötve, és egyre kevesebbet a családjával. Pár hét leforgása alatt megszűnt számára a külvilág, és nem érdeklődött többet a gyermeke vagy a férje iránt. A férje sem volt rest, pszichológustól orvosig, orvostól természetgyógyászig vitte, egyre csak azon gondolkodva, hogyan tudná függőségéből kibillenteni az asszonyt.
Munkálkodása igen kevés eredménnyel járt, a feleség egy idő után árnyéka lett önmagának. Ha mindez még nem lett volna eléggé súlyos probléma, a világhálót felváltotta a négydimenziós élményt nyújtó chip. A drog a használó minden érzékére egyaránt hat, nem minden alap nélkül nevezik négydimenziós élménynek. A baj az, hogy a chip-utazás közben a használó gyakorlatilag azonnal függővé válik, hiszen az így kapott élmények sokszorosan felülmúlják a valós világ hétköznapi dolgait. Természetesen a chip-utazás közben mindenki kivételesnek és nagyszerűnek érezheti magát, lehet király, élsportoló, költő vagy táncos, legyen bármilyen a való világban. Mindezek mellett különleges élmények is elérhetővé váltak: olyan bolygókra válthattak jegyet a chip-élvezők, amiket az emberiség még fel sem fedezett. A chip sötét oldala persze ezután következett. A chip-esek a vadabb dolgok felé fordultak: erőszakos, harci kalandokban, veszélyes utazásokon akartak részt venni, minden nap. A probléma persze csak fokozódott, hiszen a chip-re csak rászokni lehet, a leszokás majdnem lehetetlenné vált amiatt, hogy a chip-utazás az agy működését végzetesen átállította, és csak a leggazdagabbaknak volt arra a gyógykezelésre pénze, ami eltűnteti a függőséget az emberi szervezetből. Már persze, ha nem halt bele egy veszélyes chip-túra következményébe valaki. A chip-ezés ugyanis ugyanúgy igénybe veszi a szervezetet, mint egy való világban átélt kaland, sőt az extra chip-ek ezeket a kalandokat akár tízszeresükre is felnagyították, így sokkal ártalmasabbak is voltak.
A tolvaj felesége nem jutott el idáig; a családja jó anyagi helyzetű volt, így az első chip-el töltött szabvány év után orvosi kezelésnek vetették alá, sőt a csatlakozót is eltávolították a fejéből. A férj azonban nem járt ilyen jól. Mivel az élmények tengerébe is követni kívánta feleségét, ő talán még jobban rászokott a chip-re.
Lassan elvesztette a valósággal együtt a biztos megélhetést jelentő állását is, néha napokig sem tért haza. Így nem is vette észre, hogy felesége a gyermekkel és a kismacskával együtt elhagyta a közös házat. Amikor rájött, hogy otthagyta a családja, dühében a földig rombolta a marsi házat, maradék pénzéből pedig vett egy rakétajegyet a Földre. Itt még rosszabb helyzetbe került, hiszen minden nap zsebtolvajlásból kellett pénzt szereznie a chip-re. Dobozokban lakott, és kukákból szerezte meg az élelmét.
Figyelmesen hallgattam végig a történetét, de teljesen biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen szép házam van, kertem, kutyám, állásom, és még beültetésem sincsen, nem is szükséges a munkámhoz. Szomorúan legyintettem a koszos ki tolvajnak, hogy szaladjon bátran el, hiszen az ellopott bankkártyán csak néhány új kredit van, és éppen volt nálam egy másik kártya is. A sikátor lidérc hamar eloldalgott, de amikor körbenéztem, láttam, hogy kiesett a csatlakozóból a chip, aminek a beszélgetésünk alatt is a hatása alatt állt. Ott álltam én, szemben velem a földön a chip, és néztük egymást. El sem tudtam képzelni, hogy ez a kis darab műanyag és drót ennyi bánatot és elrontott életet okozhat. Lassan felemeltem, forgattam, nézegettem.
El akartam dobni, de valahogy úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Betértem az első automata elektronikai boltba, és vettem gyorsan egy külső chip-egységet, amivel csatlakozó nélkül, mint egy videó filmbe, bele tudtam lesni a chip tartalmába. Amikor a fejemre helyeztem a virtuális szemüveget, erősen kavargott a gyomrom, színes körök és négyzetek váltogatták egymást iszonyú sebességgel.
Később minden megnyugodott, és egy zöld réten találtam magam, régen kihalt állatok társaságában; vadlovak szaladgáltak körülöttem, fejem felett énekes madarak repkedtek.
A fák! Azok a csodálatos fák ejtettek rabul. Hol találni ma már egyetlen fűszálat is? Azon vettem észre magamat, hogy minden este, ahelyett, hogy a kutyámmal törődnék, órákon át a szép zöld rétet nézegetem. Később már betegállományba helyeztettem magamat, hiszen az egy szabadnap már nem is volt elég hetente arra, hogy a réten kanyargó patak tiszta vizét bámuljam. Nem kellett sok ahhoz sem, hogy bekövetkezzék a legrosszabb: új és új chip-ek vásárlásába fogtam.
Három hét múlva egy koszos épület alagsorában beültették nekem a csatlakozót, teljesen illegálisan, hiszen a biztonsági őröknek nem lehet beültetése, mert zavarná az érzékeiket a munkában. A csatlakozót a hajam oldalra fésülésével próbáltam eltakarni, de később vettem bőrszínű plasztiront, ami olyan jól véd, hogy csak különleges hőkamerával látható alatta a csatlakozó. Megtanultam a munkahelyemen nyitott szemmel aludni, hiszen az éjszakáim a chip-túrákról szóltak. Egy ködös áprilisi szombaton különleges útra indultam chip-élvező barátommal, Simonnal Tokióba. Már a repülőtéren beraktunk egy-egy különlegességet. A hatás hamar odébbállt, így egy illegális Pachinko teremben újabb chip-ek felhajtására indultunk. A terem végén egy rozoga pultnál egy tinédzser lány hívogatóan kellette portékáját.
Azt mondta, a világ egyik legdurvább élményét kínálja. Szó se róla, nem nagyon hazudott. Nem mertük a chip-et Simon-nal azonnal betenni, féltünk a következményektől, ezért gyorsan taxiba szálltunk, és visszasiettünk a Tokio Tower-nél lévő szállodánkba. Ami eztán következett, az leginkább egy valódi horrorfilmre emlékeztetett. Amint betoltam a chip-et, éreztem, hogy ez erősebb minden eddigi utazásnál. A fülem zúgni kezdett, szédítő mélységek nyíltak a lábam előtt. Egy teljesen furcsa, színes világban találtam magam, úgy éreztem, hogy ennek a világnak én vagyok az istene, én dönthetek élet és halál felett. A valós életben 28 óra telt el azóta, amióta a chip-et a csatlakozóba betettem, de nekem csak óráknak tűnt. Amikor hunyorogva körbenéztem, sehol sem láttam Simon-t. A nevét kiáltoztam, de nem jött válasz. Amikor az ablakhoz mentem, és kinéztem a harmincadik emeletről, elhűlve azt vettem észre, hogy a földszinti bejáratnál mozdulatlanul, furcsa pózban, láthatóan élettelenül fekszik az egyik legjobb barátom. Mivel mindkettőnknek illegális beültetése volt, menekülőre fogtam a dolgot. Gyalog próbáltam lejutni a földszintre, majd onnan a csatornarendszeren keresztül eljutottam a kikötőbe. A kikötőből csak jó pár hét múlva indult hajó San Fransiscóba, mivel a rakéták korszakában a hajós közlekedést csak a legszegényebbek választják.
Ahhoz, hogy jegyhez jussak, ártatlan turistákat kellett kifosztanom a kikötőben, de már ez sem számított; a csoda chip miatt sem hideget, sem félelmet, sem szégyent nem ismertem.
San Fransisco-ban élek, a Völgy sikátorban, chipes vagyok.
Ezt a levelet 2245-ből, San Fransisco egy kietlen sikátorából küldöm neked egyetlen barátom.
Azért írom le mindezt, hogy soha, de soha ne kerülhess hozzám hasonló helyzetbe!
Nagy Máté Ákos 6. o.
Kosztolányi Dezső Gimnázium
